Hajléktalanokkal a Hajléktalanokért

A Mentor-képzés első állomásaként február utolsó hétvégéjén a hat fős mentor-csapat karriermenedzsment tréningen vett részt. Profi szakemberektől itt arról tanulhattak a mentorok, hogy miképp kereshetnek hatékonyan állást, milyen praktikákat vethetnek be egy állásinterjún, egyszóval hogyan értékesítsék magukat a munkaerőpiacon. A csapat tagjai és a trénerek egyaránt sok élménnyel és tapasztalattal gazdagodtak a hétvége folyamán, visszajelzéseik szerint remekül érezték magukat és szívesen tanulnának még egymástól.

Ezen a hétvégén újabb kihívás várja a Mentorokat, akik ezúttal a számítástechnika rejtelmeibe nyerhetnek betekintést.

Leé József vagyok, 56 éves, jelenlegi állapotomat tekintve egyedülálló, munkanélküli és hajléktalan. Volt már, és lesz is még jobb a helyzetem. Műszaki szakközépiskolában érettségiztem, de emellett különböző, ettől lényegesen eltérő dolgokat is tanultam. Egyrészt mert annyi minden érdekel, másrészt pedig az életem során többször kényszerültem az életpályámon változtatni. Egyedülálló vagyok, de nem magányos, az emberi kapcsolatok nagyon sokat jelentenek számomra. Szeretem, és keresem a szépet a világban, és hogy meg is találom, arról tanúskodnak a verseim, amelyeket már a hajléktalanságom idején írtam, és leginkább a Fedél Nélkül című lapban jelentek meg.

Nevem Kovács István. 52 éves vagyok, társas kapcsolatban élek. Egy súlyos betegség miatt 2006-ban hajléktalan lettem. Évekig éltem így, miközben megismerkedtem jelenlegi társammal, akivel máig együtt élünk. Ő segített abban, hogy kilépjek az otthontalanságból. Jelenleg alkalmi kézbesítőként dolgozom. A 90-es években újságírással foglalkoztam, a mai napig is írok, de csak szépprózát és verseket. Nem szeretem a tétlenséget, keresem a kihívásokat. A segíteni akarás erősen motivál a mindennapokban. Könnyen teremtek kapcsolatokat. 52 évesen is szeretnék még valami újat, jobbat elérni.

Sonkoly Gyöngyi vagyok, jelenleg özvegyen a Dózsa György úti hajléktalanszállón élek. Folyamatosan munkát keresek, nagy ambícióm lenne rendezvényszervezésre. Szeretek olvasni, imádom a zenét. Vidám természetű és optimista ember vagyok. Könnyen kötök barátságot, szívesen beszélgetek az emberekkel. Jó az alkalmazkodó képességem, tudok kompromisszumot kötni.

Horváth Lajos vagyok, 37 éves. Nagyon szeretek olvasni mindenféle témában, de a főbb érdeklődési köreim a filozófia, történelem, ókori harcművészetek, távolkeleti kultúrák és vallások, ill. a fantasy regények. Szeretem a verseket, néha jómagam is írok. Számos zenei stílust szeretek hallgatni. Emellett nagy filmrajongó is vagyok, így ha lehetőségem adódna rá, szívesen tanulnék filmkészítést és foglalkoznék is ezzel.

Február 23-án sor került a Mentorok első csapatépítő tréningjére egy Kálvin-tér közeli családias étteremben. Az este folyamán megismerkedtek egymással a csapat tagjai, ill. megismerték a projekt részleteit és szervezőit. Az este remek hangulatban telt, mindenki mesélt önmagáról, tapasztalatairól, élményeiről, mindeközben pedig megkóstoltuk az étterem finomságait és megvitattuk a projekttel kapcsolatos új ötleteket és elképzeléseket.

Az elmúlt három hétben folyamatosan zajlott a mentor-jelöltek meghallgatása. Mára megszületett a döntés, ki az az öt ember, aki részt vehet a mentor-képzésen, majd pedig tudását továbbadva segíthet hajléktalan emberek számára a munkakeresésben.

A Mentorok hamarosan bemutatkoznak blogunkon, hogy megismerkedhessetek velük közelebbről. A neveiket azonban már most közzétesszük:

Horváth Lajos

Kovács István

Leé József

Sonkoly Gyöngyi

Veszprémi Gábor

Gratulálunk nekik, a többi jelentkezőnek pedig köszönjük, hogy részt vettek az állásinterjún.

A kiválasztott Mentorokat már ezen a héten feladatok várják, amelyekről blogunkon is folyamatosan tudósítunk.

Szerk.

Immáron két hete folynak a felvételik a Hajléktalanokkal a Hajléktalanokkal Projekt Mentor csapatába. A jelentkezőknek állásinterjún kell részt venniük, ahol személyiségüket és motivációikat igyekeznek felmérni a felvételiztetők. Emellett sor kerül néhány pszichológiai kérdőív felvételére is. A legrátermettebbek pedig bekerülhetnek abba az öt fős Mentor csapatba, amellyel egy hónapon keresztül a Nescafé jóvoltából profi trénerek fognak foglalkozni, hogy kiképezzék őket.

Az állásinterjúkra a Mathias Corvinus Collegiumban kerül sor, ahol a projektcsapat tagjai a kollégium tapasztalt szakembereivel közösen válogatnak a jelöltek közül. A jövő héten lezárul a felvételi és blogunkon is közzétesszük a Mentorok nevét, akiket már feladatok várnak 'Torkos Csütörtökön'.

Sok sikert kívánunk minden jelentkezőnek!

A Projektcsapat

Szombaton, a Hajléktalan Tehetségkutató döntőseiből  verbúválódott művész-gárdánk karácsonyi műsorral lepte meg a Kossuth Lajos Gyermekotthon kis lakóit. Gyöngyi, István, Gábor és Laci szavaltak, énekeltek és egyéb műsorszámokkal is szórakoztatták a gyerkőcöket, akik a Posta Biztosító és a Szentkirályi Ásványvíz jóvoltából karácsonyi meglepetéseket is kaptak a Télapótól.

Köszönjük támogatóinknak a segítséget, fellépőinknek pedig a színvonalas és odaadó munkát!

http://nescafe3in1-effekt.hu/nyertesek

Szeretnénk itt is megköszönni az összes szavazatot, támogatást és segítséget, amit kaptunk tőletek, nélkületek nem sikerülhetett volna! Köszönjük.

Az igazi feladat és munka azonban csak most kezdődik!

Ahhoz, hogy kiépítsük a rendszerünket és valóra váltsuk terveinket, szükségünk van önkéntesek támogatására, akik segíteni tudnak nekünk. Aki úgy gondolja szívesen segítene, részt venne akár a tervezési munkánkban, előkészületi folyamatokban, az kérem írjon erre az email címre:

hajlektalanokert@hotmail.com

Üdvözlettel: Lamatsch Roland

A videó:

http://nescafe3in1-effekt.hu/projekt/042dac1119

A pályázat teljes anyaga megtekinthető ezen a linken:

A Nescafé 3in1-Effekt pályamű

Elérhetőség: Lamatsch Roland: 06-30-610-6449, email cím: hajlektalanokert@hotmail.com

Csapatunk központi célja egy olyan projekt megvalósítása, amely hathatós segítséget nyújt társadalmunk egyik leghátrányosabb helyzetű csoportjának, a hajléktalanoknak. Emellett irányadó számunkra az önkéntes kultúra fejlesztése Magyarországon, amely egy hatékonyan működő civil szféra alapjainak hordozója lehet.

Miről is szól a Hajléktalanokkal a Hajléktalanokért Projekt? Elsősorban arról, hogy hiszünk benne, hogy a hajléktalanok sorsának javulása éppen az ő kezükben van. Ahhoz azonban, hogy ezt felismerjék magukban, segítségre van szükségük, amit mi, az önkéntesekkel karöltve facilitátorként funkcionálva megadhatunk számukra.

Hogyan? Megtanítjuk őket tanítani. Egy olyan mentor-rendszert építünk ki körükben, amelyben egymásnak adhatják át a karriermenedzsmentből újonnan megszerzett tudásukat segítő tevékenységük által. A hajléktalanok megtanulják, és a későbbiekben továbbadják azokat a készségeket, amelyek a sikeres szociális boldoguláshoz elengedhetetlenek, mint az önéletrajzírás vagy álláskeresés és emellett a gyakorlatban ki is próbálják magukat mint önkéntes munkavállalók.

2011 januárjában fogalmazódott meg bennünk először az ötlet, hogy fiatal egyetemistákként időnkből és lehetőségeinkből adódóan szinte kötelességünk a társadalmi szerepvállalás. Ennek különféle formái közül, azért választottuk éppen a hajléktalanok társadalomba való visszaintegrációjának elősegítését, mert talán semelyik másik létforma nem különbözik olyannyira a miénktől, mint az Övék. Míg nekünk, egyetemistáknak családunk vagy társadalmi kapcsolataink által a megélhetés és a lakhatás biztosítva van, és tele vagyunk a jövő által kínált lehetőségekkel és motivációval, addig a hajléktalanok számára nemcsak az jelent bizonytalanságot, hogy este hol hajthatják álomra a fejüket, hanem jövőképük is reménytelennek és kilátástalannak tűnik.

VÁRT EREDMÉNYEK

Mindenekelőtt azt reméljük, hogy sikerül egy olyan mentorrendszert kiépítenünk, amely hozzá járul a tagok szellemi jóllétéhez és a munkaerőpiacon való sikeres elhelyezkedéshez. A hatásváltozást három féle módon kívánjuk felmérni:

a)     A „mentorokkal” mélyinterjút veszünk fel a projekt végén, hogy miképp élték meg az elmúlt időszakot személyiségfejlődésük és képesség-fejlesztésük szempontjából

b)     A Pszichológiai Jóllét Kérdőívet veszünk fel a kurzusok elején és végén mind a „mentorokkal” mind a kurzusokon résztvevő hajléktalanokkal; így követhetővé válik a kurzus jóllétre gyakorolt hatása kvantitatív módon is.

c)      A kvalitatív és kvantitatív eszközök mellett, két olyan objektív mérőszámot is kívánunk mérni, amelyben a projekt sikeressége megmutatkozik. Az egyik, a „mentorok” munkához jutásának, a másik a kurzust elvégzők álláshoz jutásának utánkövetése. Ezekben a mérőszámokban meg fog mutatkozni a tréningek és kurzusok gyakorlati jelentősége és vélt sikeressége.

Várakozásaink szerint minden mérőszámba javulás fog bekövetkezni, ami a projekt hatékonyságát támasztaná alá. Emellett úgy véljük, hogy a program segíteni fog a hajléktalanoknak szociális készségeik fejlődésében, valamint empátia-készségük növekedésében. Ez hozzájárulhat az egymás közti kapcsolatok továbbépítéséhez, valamint azok kiterjesztéséhez a többségi társadalom felé, ill. a „mentorok” esetében a szociális munkások helyzetének megértőbb kezeléséhez sajátélményük révén. A projekt egyik fő hozadéka lehet, hogy a „mentor” szerepet betöltő hajléktalanok sorsa valóban pozitívabbá fordul, mivel megtapasztalhatják a felelősségteljes és segítő munka előnyeit, motivációval és gyakorlati készségekkel gazdagodhatnak.

Összességében véve azt várjuk a projekttől, hogy a hajléktalanok és a fiatal önkéntesek közti együttműködés elősegítésével egy olyan kapcsolatot sikerül létrehoznunk 2012-ben, a nemzedékek közti szolidaritás uniós évében, amely mindkét félnek egyaránt tanulságos és építő jellegű. Meggyőződésünk, hogy projektünk képes megvalósítani kitűzött céljainkat, azaz az esélyegyenlőség, az oktatás és a hátrányos helyzetű csoportokkal való foglalkozás integrációját a fiatalok közös összefogásával.

                               Hajléktalanokkal a Hajléktalanokért Projektcsapat

Kedves Mindenki,

S.O.S.
...ha másképpen nem tudsz, azzal is segíthetsz, ha megosztod!

Talán sokan nem tudják, de Budapesten működik egy óvoda, melybe hajléktalan gyermekek járnak. A kicsik minden nap tiszta ruhát és élelmet kapnak, és fürdetik is őket. Az óvodának, a gyermekeknek nagy szüksége lenne 98-146-os méretű ruhákra és 24-35-ös cipőkre, mondta el Szabóné Förhétz Krisztina óvodavezető. Az ovi 2004-ben szükségből nyílt, hiszen a szabályok szerint az óvodákba csak olyan gyermek vehető fel, akinek lakcíme, tartózkodási helye van. A szakemberek szerint a fedél nélküli gyermekek száma Magyarországon közel ezer fő, ők lakásnak nem minősülő helyiségekben, például pincékben húzzák meg magukat. A pesti hajléktalanóvodába egész Budapestről viszik a gyerekeket. Az ovi reggel hétkor nyit, a gyerekeket először megfürdetik, aztán tiszta ruhába öltöztetik, és enni kapnak, mert nagy részük délután négytől másnap reggelig nem eszik. Nincs mit. Az óvodavezető szerint az ő kis óvodásainak az a legnagyobb örömük, ha van mit enni. Minden ételt megmutatnak nekik, ha lereszelnek egy káposztát, azt is, mert volt olyan kicsi például, aki úgy érkezett hozzájuk, hogy kizárólag a krumplit ismerte. Tartós élelmiszernek és játékoknak is örülnének az óvodában.

Aki tud ruhákat és cipőket küldeni, az alábbi címre juttassa el: Wesley János óvoda 1086 Budapest, Dankó u. 11.

Szombaton sikerült egy komáromi vállalkozó felajánlásából több száz tányért, poharat és evőeszközt, valamint meleg paplanokat és párnákat adományoznunk a Vöröskereszt Madridi úti hajléktalan-szállójának.

Köszönjük szépen Norbinak a házhoz szállított sok hasznos holmit, Fecskének pedig ezek továbbítását a hajléktalan szállóra. A sok segítő kéznek pedig köszönet a cipekedésért.

Jó tudni és érezni, hogy mindig van kire számítani!

Projektcsapat

Elég egy rossz döntés s a társadalom máris kitaszít. Veszprémi Gábor így vesztett el mindent. A családját, otthonát, s végül a szabadságát is. Hajléktalan szállón él, kirekesztve. Vajon végleg? Életéről, hibáiról mesél, s arról, hogy nem is olyan nehéz sorsára jutni.

A Vörös Kereszt egyik átmeneti szállóján lakik, lassan féléve. Milyen út vezetett jelenlegi helyzetéhez?

Igyekeztem mindig becsületes polgárként élni, ennek megfelelően építgettem az életem. 1999-től egyéni vállalkozóként dolgoztam. Társasházakkal foglalkoztam, felújításokat vállaltam, komolyabban belekóstoltam az építőiparba. Szájról-szájra járt az emberek közt, hogy jó vagyok abban, amit csinálok. Sikerült így elérnem egy olyan szintet, amiből szerényen, de meg lehetett élni. Biztonságot és jólétet tudtam a családom számára nyújtani. S erre büszke voltam.

Mégis történt valami, ami felborított mindent…

Igen… 2000-ben volt egy váltás. Budapestről Szigethalomra költöztünk, s ennek következtében valahogy kiéleződtek az otthoni problémák. Rádöbbentem, hogy a feleségem nem a társam, s az új ház megvétele majd karbantartása is egyre súlyosabb anyagi gondokat eredményezett.

A pénzzel is rosszul bántunk, most már így utólag látom, hogy gyakran többet költöttünk a kelleténél. De, volt, illetve van egy mélyebb szála a történetnek. Egy pszichológus felhívta egyszer a figyelmemet egyfajta kötődési zavarra.

Kötődési zavar?

Mindez, valószínű a gyerekkoromra vezethető vissza. Szüleim korán elváltak, én apámhoz kerültem. Nem volt kötődés, sohasem volt igazi, gyerek-szülő kapcsolat.

Kialakulhatott valami érzelmi probléma nálam, ami mindig odalökött valakihez a későbbiek folyamán (három házasság az ára). Ha a szeretet apró részecskéjét tapasztaltam, akárhogy bántak is velem, ragaszkodtam az illetőhöz. Felnőtt fejjel már láttam magamon, hogy olyan erős bennem a szeretet iránti vágy, hogy egy mondatért is bármire képes lennék. S persze a megfelelni akarás is elhatalmasodott rajtam. Nincs meg bennem az a merészség, ami a bűnözésre hajlamos embert jellemzi, mégis leléptem a helyes útról. Nem tartottam magam soha gonosz embernek, csak meg akartam felelni az elvárásoknak. Törvénytisztelőnek gondolom magam, bár ugye, történetem kitérője nem ezt mutatja.

Mi ez a kitérő?

Voltak olyan társasházak, melyek a bankszámlája felett egyedül én rendelkeztem. Én pedig elkövettem azt a hibát, hogy pénzt vettem le ezekről a számlákról. Először úgy voltam vele, hogy mindig csak keveset sikkasztok, s majd visszafizetem. De sajnos éveken keresztül, több helyről, folyamatosan vettem ki pénzt. Utólag visszaszámolva, ez havi szinten kb. 150 ezer Ft-t jelentett, kiegészítésként szükségem is volt rá, a 100-120 ezer Ft-os fizetésem mellett. Az öt év alatt azonban így összegyűlt kb. 9 millió Ft. Ezzel párhuzamosan nem tudtam eleget tenni a munkámnak sem. Éreztem, hogy egyre jobban merülök el.

Végül odajutottunk, hogy árulni kellett a házunkat, amit időközben megterheltek jelzáloghitellel. Kilátástalannak tűnő adósságspirálba keveredtünk.

Családja tudott minderről?

Tudott. Amikor már megoldhatatlannak tűnt a helyzet, már a tizenéves lányaim elől sem titkoltam. A feszültség, gyötrelem, bizonytalanság egyre eluralkodott a családban. A gyerekeim menekültek otthonról, a feleségem (is), de sosem mondta, hogy hagyjak fel ezzel, az otthonom s mindaz, amit felépítettem káosszá vált.

A pénzhiányt előbb-utóbb észrevették gondolom. Mi történt miután fény derült tettére?

Először felfüggesztett börtönbüntetést, majd pedig letöltendőt kaptam. A vád: folytatólagosan, üzletszerűen elkövetett sikkasztás. Minősített esetnek számított, mert elismertem, hogy ebből éltem.

2007 áprilisában kaptam meg a letöltendőt. A feleségemmel elváltunk, mondván, hogy így hátha megmenthető némi vagyon. Akkor még nem láttam a valódi okot, ami tulajdonképpen egy másik férfi jelenléte volt. El is hagyott végül, miatta. 2008 májusáig egyedül nevelgettem a lányaimat, majd önként bevonultam. Három évet töltöttem le, idén májusában jöttem ki.

Mi történt ez alatt a három év alatt?

A házunkat elárverezték, a lányaim az anyjukkal albérletbe kerültek, az emberek bennem vetett bizalma pedig teljesen megszűnt. A börtön persze nem egy kellemes időtöltés, de jó magaviseletem miatt senkinek nem volt gondja velem. Az őrök emberségesek voltak, s a társaimmal sem volt különös probléma.

Elvesztett mindent. A családját, otthonát, barátait, s végül a szabadságát is. Mi tartotta Önben a lelket?

Miután feleségem elhagyott, s mielőtt még bevonultam volna, megjelent az életemben egy régi ifjúkori szerelem. Sok erőt adott addig a bizonyos májusi napig, s utána is. Olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amikre nem is emlékeztem, hogy valaha tapasztaltam. Benne társra leltem. Az ő hatására kezdtem el írni, ami végig kísért a büntetés évei alatt. A kapcsolat sajnos 2 éve megszűnt, de egyáltalán nem vagyok túl rajta! Az írás most is része életemnek.

Úgyszintén az olvasás,170 könyvet olvastam el. Művelődtem, verseket írtam, irodalmi körhöz csatlakoztam. Barátaimmal leveleztem, beszélőre jártak hozzám. Így éltem túl.

Aztán elkövetkezett 2011 májusa. Hogyan alakult onnan a sorsa?

Nehézkesen. A szabadulásom után nem tudtam elhelyezkedni. Se állásom, se otthonom nem volt. Megértettem, hogy az erkölcsi bizonyítványom akadály volt, de még takarítónak, vagy árufeltöltőnek sem tudtam elmenni. Az egyik benti sorstársam segített. Elhunyt édesanyja lakásában lakhattam egy ideig, de onnan is mennem kellett, miután azt eladta. Egy másik barátom segítségével végül a Vörös Kereszt egyik átmeneti szállóhelyére kerültem, a rehabilitációs részlegre.

Ez miben különbözik a többi részlegtől?

Itt három évig lehet maradni, havi tizenhétezer Forintért. De ez magában foglal egy tizennégyezer Forintos élelmiszer utalványt. Azok laknak itt, akik dolgoznak, minden hónapban, kötelező előtakarékosságot kell vállalni, ami minimum ötezer Forint.

Jelenleg most mi a munkája?

Egy ingatlancégnél vagyok ingatlan referens, hirdetés alapján találtam erre a lehetőségre.

A családjával milyen a viszonya?

A lányaimmal rendszeres, és jó kapcsolatot ápolok. De azt nagyon sajnálom, hogy nehéz körülmények között élnek, és nem tudom támogatni őket.

2011.október 6-án részt vett a Matthias Corvinus Collegium egyetemista fiataljai által szervezett Hajléktalan tehetségkutató gálaesten. Milyen eredménnyel végzett?

Helyezést nem kaptam, de nagyon örültem ennek az alkalomnak. Nemcsak azért, mert megmutathattam mit tudok, hanem azért is mert egy páratlan társadalmi gesztusként éltem meg. Jól éreztem magam, jó volt a zsűri, értékelhető kritikákat kaptam, sok mindenkivel megismerkedtem, kedvesek voltak az önkéntesek, szeretetteljes volt a légkör. Remélem lesz még lehetőségem arra, hogy részt vegyek hasonló rendezvényeken.

Hogyan tovább? Milyen célok vezetik?

Az írás, illetve a zene a mindenem. Szeretném ezeket komolyabban űzni. Dobolok egy öntevékeny körben, és szervezem a saját csapatot is. Amikor zenélhetek egy örömgömbbe zárom magam. Kinn hagyom a gondokat, átalakul a lelkem, és egyesülök a ritmussal. Erőt ad!

Továbbá szeretném megosztani másokkal, hogy nem olyan nehéz a sorsomra jutni. Sok a veszély faktor… A Hajléktalan tehetségkutató gálaest szervezői szeretnének egy mentorhálózatot kiépíteni olyan hajléktalanok számára, akiknek kifejezetten kilátástalan a helyzetük. Felkértek arra, hogy én is legyek mentor, aminek nagyon örülök. Megtiszteltetésnek tartom és örömmel állok elébe a feladatnak!

ÓH, A ZENE

A zene bennem zakatol,

A ritmus magához lakatol,

Az éj csendjét üti át valahol,

Minden lélekbe behatol.

Átjárja minden porcikádat,

Az éteri magasba tovavágtat,

Nem fordíthatsz neki hátat,

A testedben épít erős várat.

Selyem finomra hangolja a lelked,

Neked semmit sem kell tenned,

Csak 1 nagy levegőt venned,

Hogy a pillanatot magadba engedd!

 (Veszprémi Gábor)

Miért jelentkeztem gondolkodás nélkül, amikor megtudtam, hogy a Hajléktalan Tehetségkutatóhoz önkéntesekre van szükség? Legelőször talán csak azért, hogy nyugtassam a saját lelkiismeretemet. Hogy „tegyek valami jót”, mint amikor pár forintot vagy egy almát adok az aluljáró lépcsőjén üldögélő férfinak – és közben azon jár az eszem, ér-e egyáltalán valamit az ilyen alamizsna.

A tehetségkutató messze túlszárnyalta ezeket a felülről jövő, egy oldalú adományozásokat, hiszen sokkal többet jelent az, amikor az ember egyenrangú partnerként közeledik a másikhoz. Mi, önkéntesek minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy a gála versenyzői jól érezzék magukat, feloldódjanak, és magabiztosan lépjenek a színpadra.

Amikor az egyik versenyzőnek, aki éppen a saját versét ismételgette magában, hátulról megérintettem a vállát, hogy hozhatok-e egy kávét, olyan örömteli meglepődéssel pillantott rám, amire még nagyon sok idő múlva is emlékezni fogok.

A gálát egy oszlop mellett állva néztem végig, közben a mellettem izguló hölgyet bátorítottam, aki alig tudta kivárni, hogy sorra kerüljön. De amikor felcsendült a Magna Cum Laude Vidéki Sanzonja az egyik fiatal hajléktalan előadásában, a mellettem álló hölgy is teljes átéléssel énekelte, hogy „ha utad egyszer a végéhez ér, ne felejtsd el, hogy honnan jöttél”. A dal végén a hölgy megkérdezte tőlem, hogy ott fogok-e állni az oszlop mellett egész idő alatt, mert neki óriási segítség, ha valakit nézhet, miközben verset mond. Aztán megölelt, és elsietett.

Nem tudom, végül látott-e engem a nagy reflektorfény mögött álldogálva, de én még ma is úgy gondolok vissza arra az estére, hogy akkor valaki nekem szavalta József Attila Kései siratóját. Hatalmas energiával, őszinteséggel, és nagyon mélyről jövő átérzéssel, megéléssel. Csak úgy, mint az összes többi versenyző.

Csak remélni tudom, hogy ezen az estén én is adtam annyi jót a hajléktalanoknak, amennyit én kaptam tőlük.

HHHBlanka

Szeretném egy számomra meghatározó együttes idézetével indítani a beszámolóm:

„De ahhoz, hogy jobb legyen,
Adjon, ne elvegyen,
Elég egy tett, egy jó ötlet,
Amit mindenki követ!
…Hát kezdjük el!
De békével!
Hát kezdjük el!
Tegyük rendbe, amit kell!
Hát kezdjük el!
És épp ésszel!”

Nos, ez azt hiszem épp az, amivel ki tudom fejezni a tett vágyat, ami bennem él. Bemutatkozásra sem pazarolnám a szót, nem az a fontos, hogy ki vagyok, hanem az, hogy elmondhassam, mit is jelentett számomra ez az este.

A rendezvény kapcsán lenne még egy kitérő történetem, még így az elején. Egy szép, hűvös őszi estén kedvesemmel Pest belvárosának utcáin sétálgattunk. Egyik – az egyetemisták által igencsak kedvelt- vendéglátó ipari egységhez közel egy érdekes jelenségre lettünk figyelmesek. Az eset hétköznapi, mégis elgondolkodtató volt számomra. Egy télapóforma úriember álldogált a kocsma előtt. A bácsi kicsit szakadtas, kopott ruhában volt, egy üveg kannás bort tartott a kezében, és igen jól mulatott, ahogy befelé bámult az üvegen. A fiatalok, akik bent ültek pedig az alkoholmámor ködében fürdőzve, igencsak jót kacagtak a bácsin, aki kint állt a kocsma előtt. Mit is láttunk itt? Nézzük meg a fiatalok szemszögéből: „Nézzétek már szerencsétlent, milyen szánalmas…” Sajnos sokszor hallottam már ilyen és ehhez hasonlatos eszmefuttatásokat napjaink fiataljaitól. És mit gondolhatott a bácsi? Nos, ez kicsit izgalmasabb feladat már, de én valami ilyesmit képzeltem el: „Szerencsétlenek.. Bent ülnek a hatalmas üvegfalak börtönében, és nem tudnak kijönni.. kirakati majmok.. hehe.. Nem tudják mi az igazi élet, a szabadság itt kint van..hehhee…”

Nem kizárt, hogy a bácsi nem pont erre gondolt, de az az önfeledt nevetés valami ilyesmit írt le.. Miért került ez most elő? Előítéletek. Ez a kis történet nagyon jól megmutatja, milyen könnyen hozunk hibás véleményt. Vagy elhamarkodottat. Ez valahogy így van a hajléktalan emberek iránt is. Ha valaki hajléktalan, akkor egyenesen következik, hogy kulturálatlan, ha kulturálatlan, akkor biztos koszos. Nem, nem és nem. Nap, mint nap szembe találom magam ezzel a logikával. Sajnos, adódik a rossz élmények sokaságából is, de épp ezek miatt a rossz élmények miatt maradunk távol az igazán értékes emberektől. Az otthonommal szomszédos kisvárosban nem olyan gyakori a hajléktalanság, mint a fővárosban. Ha mégis találkoztam egy-egy ilyen egyénnel megálltam beszélgetni. Ilyenkor vettem a boltban valami ételt is nekik. És beszélgettünk.. Találkoztam már teológus bácsival, aki ápolt volt, és mesélt a világ nagy dolgairól. Volt egy néni, aki már sok-sok éve él az utcán, és csak egy kis vacsorát szeretett volna. Nyári este volt és még egy órám volt az utolsó buszomig. Beszélgettünk. Mesélt arról, hogy semmizte ki a családja, és rakta ki az utcára. Én is meséltem neki. Fiatal és gyermeki dolgokról, szép világról, jó emberekről. A néni őszinte és hálás mosolyát sosem fogom elfelejteni, ami pedig a szemében megjelent, a remény szikrája. No, meg a bácsi a térről… Épp indultam be a boltba, gondoltam veszek egy kis csokikát, erre megállított egy idősebb bácsi. Egyáltalán nem volt tolakodó. No, mondom, úgyse sietek, akkor beszélgessünk. – és akkor már a csokika iránti vágyam is tova szállt..:) Bácsi mesélt az életéről. Elmondta, hogy ő nagyon hálás Istennek. Gyermeki csodálkozással ránéztem és megkértem meséljen erről. Mondta, hogy lehet, hogy az utcán él, de olyan sohasem volt, hogy ne lett volna mit ennie, és mindig találkozott jó emberekkel. Tudja, hogy a jó Isten kegyelmes. Azt hiszem ez az igazán őszinte hit. Ez a sok- sok élmény csak növelte a lelki gazdagságom és egyetlen pillanatot sem érzek elfecséreltnek.

A főváros. Itt nehezebb a helyzet. Sokkal nehezebb. Az emberek egyáltalán nem néznek egymás szemébe, mindenki csak fut, áttapos a másikon. Ijesztő ez a forgatag, arctalanság és a sok üres tekintet. Itt azt hiszem a hajléktalanok is sokkal elveszettebbek. De nem csak ők. Mi is, akiknek van lehetőségünk álomra hajtani fejünket fedél alatt. Szerencsés vagyok, mert ilyen téren negatív élményeim még nincsenek. Egyedül egy beteg elméjű néni rohant nekem az utcán, de neki volt otthona. Itt napi szintű, hogy otthontalan emberekkel találkozunk. Gyakori jelenség. Kezdetben még nem is tudtam, hogy kezeljem ezt az új helyzetet. Mindenkin nem tudok segíteni. Itt már nem olyan hatásos a magán akció. Ezért örültem meg annyira a rendezvénynek.

A gálaest. Olyan izgatott voltam! Sajnos a válogatón iskolai órarendem miatt nem tudtam részt venni, de a gálaesten már ott feszíthettem a lelkes önkéntesek között. Ez az este, azt hiszem nem csak a versenyzőknek volt különleges, de nekünk is. Alapvetően hiszem azt, hogy a művészet az – számomra legfőképp a zene-, ami képes a lelket ápolni és gyógyítani. Volt szerencsém társalogni egy zenész egyénnel, aki egyáltalán nem elkeseredettséget sugárzott. Élni akarás, vágy és szenvedély a zene iránt. És a többiek? Elképesztő lelki megnyilvánulásokat hallhattunk… A versek… A cuki néni a versével... Olyan nagyon megérintette a kis lelkem, hogy csak behunytam a szemeim és hallgattam a sorokat, és elképzeltem, és a szavak körbe öleltek és egy fajta világot teremtettek.

Fantasztikus élmény volt. Egész végig csak élményekkel gazdagodtam. Próbáltam elképzelni és átérezni milyen is lehet most nekik. Amit kapnak. Az elismerés és a figyelem. Hisz ők is emberek, akik vágynak a szeretetre, törődésre. Ezen az estén sok mosolyt és jó szót kaptam. Azt adták, amiből nekik kevés van, amit keveset kapnak. El tudjuk mi ezt képzelni, hogy ott akkor nekik milyen felemelő élmény volt ez? Amikor oly kevés a biztatás, a bátorítás, a kapaszkodó. Itt volt ez az est. És ők ragyogtak. Teljes méltóságban. Hiszem azt, hogy ez az esemény számukra olyan mérföldkő volt, ami igazi kapaszkodóként szolgálhat, hisz van másképp. Lehet másképp. És sosem tudhatjuk, mi mikor kerülünk utcára. Képesnek kell lennünk megbecsülni azt, amink van. És megőrizni az emberségünket.

Talán fél éve láttam egy számomra nagyon fontos pillanatot. Üldögéltem az egyik buszmegálló környékén várva a barátnőm és figyeltem az embereket. Láttam, hogy a kerületben már többször látott hajléktalan bácsi ül lehajtott fejjel az egyik padon. Tartotta a kisdobozát és fel sem mert nézni. Szégyellte magát. A bácsi már igen csak benne járt a korban, és még sosem láttam, hogy bárkihez odament volna, csak csendben sétált a dobozával lehajtott fejjel. Ekkor megjelent egy szintén hajléktalan jópofa bácsi rakott egy kis aprót a dobozába és leült mellé. „Igyál valamit barátom!” A bácsi felnézett és elmosolyodott. Olyan őszintén hálás volt az arca, mint egy öt éves kis gyereknek, aki épp a legkedvesebb mesekönyvét kapta meg. A bácsi akár a papám is lehetett volna. Te belegondoltál már ebbe? A néni aki lehajtott fejjel ül. Magára hagyták. Lehet, hogy édesanya, hol a családja? Ilyenkor elszomorodok… sosem engedném, hogy anyukám ilyen helyzetbe kerüljön.

Ezeknek az embereknek is szükségük van a segítségre, az egész emberiségnek szüksége van az útmutatásra. Szerintem az ilyen fajta összefogásnak, mint ami a gálaest volt, van eredménye és járható út ahhoz, hogy segíteni tudjunk. Együtt egységben erősebbek vagyunk. Többet tehetünk. De a változáshoz szükség van mindenkire. Akkor is, ha csak egy kicsit tesz hozzá. Egy mosoly. Egy kedves szó. Semmibe sem kerül, csak képtelenek vagyunk rá, megfulladunk a problémáinkban és elveszünk a saját világunkban. Ez velem is előfordul. Hisz én is ember vagyok. Ezért van szükségünk egymásra… Emlékezni, emlékeztetni. Hisz lehet másképp. Az erő, a döntés hatalma mindnyájuknak megadatott. Élnünk kell vele. Ne féljünk lépni, hát kezdük el!

HHHZsófi

Nem igazán tudtam sokat segíteni az előkészületekben. Ami azt illet körülbelül két nappal a döntő előtt hallottam erről a kezdeményezésről és ekkor már jóformán nem sokat tudtam tenni érte. Illetve valamit mégis. Azt mondták, hogy több hajléktalan költő van, akiknek a verseit elő kéne adni, mert ők nem szeretnék. Mivel mindig is imádtam szerepelni azonnal kaptam a lehetőségen és elvállaltam. Nem tudtam kinek a verse lesz, milyen lesz a szöveg, milyen hangulatú lesz, és milyen stílusban adjam elő… próbáltam felkészíteni magam és felszabadulni. Csakhogy ahogy egyre közeledett az én időm… egyre feszültebb lettem, és ezen sajnos az sem segített, hogy a verseket fél-háromnegyed órával a fellépés előtt kaptam meg, ráadásul igen bonyolult, hosszú művek voltak. Ám ez nem számított… csak arra tudtam gondolni, hogy én ezt az embert a győzelemig akarom juttatnia verseivel és mindent meg fogok tenni ennek érdekében.

Memorizáltam (de szerencsére lehetett papírról olvasni) és igyekeztem mindkét versnek más, egyedi stílust teremteni, ami illett a hangulatához. Közben találkoztam a szervezőkkel és a fellépőkkel is. Mindenki kedves és ügybuzgó volt. Mindenkinek egyaránt fontos volt ez az este. Közben jobbnál jobb produkciók következtek egymás után, míg végül eljött az én időm.

Magamat nem értékelném, hiszen elfogult vagyok, de maradjunk annyiban nem feltétlenül sikerült minden úgy, ahogy terveztem és ez egy csöppet letört. A zsűritől kaptunk (merem így mondani, hogy mi) hideget és meleget egyaránt. Elkenődtem, mert nem tudtam teljesíteni a célt, amit kitűztem magamnak és ez kissé rányomta bélyegét az est többi részére. Akit én képviseltem, nem lett győztes. Ám egyre csak csodálatos előadók és előadások kerültek színpadra. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen van, ha nem látom saját szememmel. Mindenképpen a legpozitívabb csalódás (ha lehet így fogalmazni) amit valaha átéltem. Sokat tanultam és örülök, hogy ott lehettem. De az est fénypontja számomra csak azután következett.

A végén mikor visszaadtam a szöveget az írónak kezet fogtunk és azt mondta: „Szerintem az ennui-t nagyon jól adta elő. Nekem nagyon tetszett.” Hirtelen boldog lettem. Annyira örültem, hogy legalább ennyi kis örömöt tudtam szerezni, hogy élvezetet nyújtott számára saját versének színpadi visszatükrözése. Nagyon jó érzés volt.

HHHMárk

Az előző tanévben hallottam a Hajléktalanokkal a Hajléktalanokért Hét kezdeményezésről, ekkor még egy jóval kiforratlanabb állapotban. Szép és nemes, ugyanakkor megfoghatatlan kezdeményezésnek éreztem. A hajléktalanság valóban fontos kérdés nagyvárosokban, de nem állt össze a kép: hogyan tudnak segíteni egymásnak fedél nélküli emberek?

Eljött a tanév kezdete az egyetemen és az MCC-ben is. Budapestre költöztem, szembesültem a probléma súlyosságával: emberek éheznek és szerencsés esetben munkásszállókon tömegnyomorban, szerencsétlenebb esetben az utcán kényszerülnek aludni. A XXI. században emberek éheznek! Nem jutnak elegendő élelemhez anyagi korlátok miatt! Villámcsapásként ért ez a felismerés. Hogy lehetséges ez?!

A 3H csapat projektbemutatója után azonnal jelentkeztem önkéntesnek, vegyes érzelmekkel. Nem tudtam, mire számítsak és bevallom, konkrét sztereotípiákkal a fejemben érkeztem a válogató helyszínére. Mosdatlan és elhanyagolt külsejű emberekre készültem. Előkészítettük a terepet a selejtezőhöz, szendvicseket gyártottunk, székeket pakoltunk.  A teremrendezés után már érkeztek is a teljesen rendezett külsejű versenyzők.  Regisztrálniuk kellett, számot kaptak és biztatást is, hogy fogyasszanak a megmérettetés előtt az ételekből. Mindnyájan nagyon kedvesek voltunk velük, ugyanezt kaptunk vissza. Figyeltünk rájuk, valós érdeklődést tanúsítottunk a történeteik iránt. A kedvességért cserébe őszinteséget és nyíltságot kaptunk.

Négy emberrel beszélgettem. Mielőtt helyet foglaltunk, kezet nyújtottam, hogy bemutatkozzak nekik. Tudjátok, mit láttam mind a négy arcon? Döbbenetet, meglepődést. Zavarba jöttek, hogy emberszámba veszik őket. Ez a mi jellemünkön szégyenfolt, nem az övéken.

Az első „interjúalanyom” egy 59 éves  férfi, aki válása során vesztette el otthonát. Volt katona, rendőr, helyszínelő és buszsofőr is. Munkára alkalmas, de nemleges választ kap, mikor megmondja, hogy nincs állandó lakcíme. Ez gyakori probléma.

Másodikként egy 57 éves férfivel beszélgettem, aki vadászpilóta volt, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett hegedű szakon, Cannes-i művészeti ösztöndíjas zenész, aki szintén válása során vesztette el házát. Jelenleg a nyugdíjából spórol, hogy lakást tudjon bérelni és újra láthassa legkisebb, épp 9 éves lányát. Csillogó szemmel beszélt a gyermekeiről, azt mondta, mindent kibír értük.

Még volt két beszélgető partnerem, akik mindketten gyermekotthonban nőttek fel. Hálásak voltak, amiért felnevelték őket és mindkettőjükben tengernyi motivációra találtam. Egyikőjük jövőre fog érettségizni és tovább szeretne tanulni, hogy hátrányos helyzetű gyermekeket tanítson. Jótékony szervezeteknél önkénteskednek és dolgoznak emellett. Mindketten nagyszerű emberek.

A program előtt azt hittem, a hajléktalanoknak motivációra van szükségük, hogy azzal ki tudjanak lépni a helyzetükből. Nos, tévedtem. A háttérben akkora motiváció van eseteikben, hogy még nekünk is adnak belőle. Mindig igyekeztem figyelni az apró dolgokra is és hálásnak lenni minden kapott jóért az életemben. A 3H óta még jobban becsülöm, amim van: hogy van hol laknom, van mit ennem és Budapesten tanulhatok kiváló iskolákban. Összességében ennyit kaptam. Hogy mit adtam cserébe? Csupán egy kellemes délutánt töltöttem el kedves emberekkel, miközben egy tehetségkutató zajlott.

Nagyon fontos!  Nekik esély, lehetőség és egy kis emberség kell. Nem kérnek ezen felül sem sajnálatot, sem százast. Egyetlen lehetőség… miért ne érdemelnék meg?

HHHNadin

A projektbe valójában a nagy nap előestéjén, szerdán csöppentem bele. Kellett valaki aki, elmondja az egyik résztvevő versét. Szívesen vállaltam ezt. Másnap reggel, a vers még nem volt sehol, de ekkor már Lorkának segítettem csomagolni az ajándékokat, és dél felé a verset is megkaptam. Egy ijesztő emberi történetet olvashattam benne, és tudtam, nem lesz egyszerű dolgom vele a színpadon.

Nem volt. De a közönség szerencsére jól bírálta el a verset, és azt, ahogy elmondtam. Talán ez adhatott erőt a szerzőnek arra, hogy utánam, a zsűri kérésére olyan magabiztosan, és nyugodtan énekelje el az írását. És sokakat meghatott, ahogy az a törékeny nő, akit bántott az élet,kiállt és eldalolta a maga tragédiáját. Mint emberi történet, ez áll hozzám legközelebb, hiszen ennek részese voltam kicsit, igyekeztem ehhez a produkcióhoz, és az életúthoz hozzátenni.

Féltem az első találkozástól, és ez talán egy olyan emberi gát, ami mindenkiben ott van. Hogy ők hajléktalanok. Mások, mint mi. Nem, ez egy tévedés. Nem mások. Bárki odakerülhet. Múlhat a szerencsén, a családi háttéren, egy váláson az, hogy valaki fedél nélkül maradjon. A verseny után sokkal kevesebb előítélettel lépek ki nap mint nap az utcára, és másként szemlélem az ő életüket. Ez a legnagyobb tanulság nekem, és a legnagyobb élmény az, hogy milyen hitük van mégis. Tényleg sokat kellene tanulni tőlük. Én igyekeztem.

HHHBalu

A szomorú dolgoktól könnyen elsírom magam, de azoktól a pillanatoktól, amikor az emberek kedvességét és törődését látom, még könnyebben. Ennek megfelelően a gálaest második felét majdnem végigsírtam.  De ez olyan jóleső sírás volt, olyan fajta, ami még szorosabban köti össze az együtt sírókat. Az egész rendezvény nemcsak a fellépőknek adott felejthetetlen élményeket, hanem szerintem az önkéntes dolgozóknak is.

Soha nem éreztem még ennyi kedvességet és szeretetet olyan emberek társaságában, akik nem is ismerik egymást! És ebbe beleértem a „munkatársakat”, a versenyzőket, a fellépőket, a kísérőket és a hajléktalan színpad tagjait is. A mosolyok, az ölelések, a szendvicsek készítése, a kávé főzése, minden olyan természetesnek tűnt, és olyan jól esett!

Az utóbbi hónapjaim legjobb döntésének tartom, hogy jelentkeztem önkéntesnek. A jövőm tervezése közben, ami az időm, figyelmem nagy részében saját magamra irányul, olyan felemelő volt kilépni abból, hogy „én, én, én” végre adhattam anélkül, hogy magammal törődtem volna, anélkül, hogy akár egyszer is eszembe jutott volna az a szorongás, amit a saját jövőmmel kapcsolatban érzek. Fölszabadító volt.

HHHGabi

Mi kell ahhoz, hogy egyszerre lássunk több mint százötven szempárt könnyesen, miközben a hozzájuk tartozó arcokon széles mosoly húzódik? Nos, pontosan 36 olyan művész, aki képes mindezt előidézni egy megható este keretében. De ne szaladjunk ennyire előre.

Az év elején, januárban járunk, amikor a Mathias Corvinus Collegium négy hallgatója eltökélte, hogy megismerkedik a budapesti hajléktalanság problémájával, hogy idővel képes legyen majd valamilyen formában segítséget nyújtani. Itt magamhoz is ragadnám a szót, és elárulnám, hogy két „jótündérnek” köszönhetően alkalmunk nyílt meglátogatni a hajléktalan ellátó intézményeket és az utcán élő hajléktalanok egy részét, hogy saját magunk tapasztaljuk meg a hajléktalan lét állomásait. Ez a saját szemmel túra jó adag ihletet biztosított számunkra, hogy megalkossuk projektünk küldetését és kirajzolódjon saját szellemisége. Hónapok teltek el, amit tervezéssel, adomány-gyűjtéssel, önkéntes-toborzással és a hajléktalan tehetségek felkutatásával töltöttünk, hogy október első hetére minden összeálljon a Hajléktalan Tehetségkutató Válogatójára és Gálaestjére.

A Válogató napján rengeteg izgatott versenyző gyűlt össze a Máltai Szeretetszolgálat központjának aulájában. A folyosókon életút-felvevő önkéntesek dolgoztak, akik az éppen nem fellépő versenyzőket faggatták életükről és művészetükről, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy közben oldják feszültségüket és növeljék lélekjelenlétüket a közelgő produkciók idejére. Mindeközben az aula sarkában serényen dolgoztak önbizalom-növelő önkénteseink, akik feladatkörükhöz hűen a felfrissülni vágyó jelentkezőket és kísérőiket szolgálták ki finomsággokkal és kedves szavakkal. A hatás sem váratott magára sokáig, percek alatt családias hangulat teremtődött meg a színpad környékén, ahol szép sorban bemutatják produkcióikat az első versenyzők. Bemutatkozás, előadás, zsűri értékelése, majd mindez újra és újra megismételve minden szereplőnél, amíg az utolsó egyéni sorszámmal érkező jelentkezőt is meghallgatja a közönség. Amíg a zsűri a színfalak mögött értékel, a versenyzőket a hajléktalanokból verbuválódott AHA-színpad szórakoztatja. Az eredményhirdetés nagy öröm mindenkinek, a színvonalas produkciónak hála ugyanis a döntőbe nem jutott jelentkezők is lehetőséget kapnak egy közös produkcióban való éneklésre.

Két nappal később ugyanazok az izgatott arcok az Akadémia utcában. Mindenki csinosan, kedvesen mosolyogva és tele segítőkészséggel érkezik, hogy mindent időben elő tudjunk készíteni a Gálaestre. Munkába lendülünk. A versenyzők próbálnak, az önkéntesek ajándékokat és szendvicseket készítenek, mi szervezők pedig igyekszünk kezünkben tartani az eseményeket és fogadni a kíváncsi sajtósokat. Az idő hihetetlenül felgyorsul, és már érkezik is a belépő gyanánt szolgáló könyvekkel a közönség. Itt az ideje, hogy megnyissam a Tehetségkutató Gálaestjét. Nagyot lélegzek a színpad-feljárónál, szükség van most minden erőre, hogy a nagyközönség megérezze: szívek és lelkek összefogva dolgoznak a ma este sikeréért. Merthogy tényleg hajléktalanokkal tettünk a hajléktalanokért. Megmutatták, hogy mennyi tehetség van bennük, ami felveszi a versenyt a művészvilág legjobbjaival is, odaadásban és hitelességben különösen.

Van itt minden. Szavalat, ének, zene, sokszor saját alkotásaikkal rukkolnak elő a döntősök. A zsűri alig jut szóhoz, mégis mindenkihez intéz néhány biztató mondatot. Most először merek körülnézni. És alig merem elhinni, amit látok. A közönség soraiban –ahol aznap este egymás mellett ültek hajléktalanok, egyetemisták és dolgozó emberek – mindenkinek volt fedél a feje felett. Ez a fedél pedig nem cserepekből, hanem szeretetből állt. És ezt nem csak ez emberek sötétben csillogó szeme árulta el, hanem az a hatalmas vastaps, amivel a fellépőket illették, és amivel most képzeletben én is megjutalmazok minden kedves vendéget, önkéntest és résztvevőt. Mert részesei lettünk egy élménynek, amit mi magunk teremtettünk.

Orsi

Közkívánatra Pethő N. Gábor újabb verse

Kisimulva a gyűrődésből, hajnalban
Egymásba kábult szerelmesek léptei
Kápráznak vissza a macskakövekről.
Csókjaik hegedűhúrként feszülnek ablakomig
Az árkádok alól, ahová megbújtak.
Egész halkan, mint macska, ha vadászik-
Puha mancsokon oson a szerelem.
Épphogy csak érintik egymást-hisz
A kő se mondja a folyónak:csiszolj!-viszi mégis,
Viszi boldogan.
Ez a legtisztább életem,
Meghajolva tévedéseim előtt.
S hogy a semmit is majdhogynem eltékozoltam;
Homályba vész, jöttöd sugallja: immár építkezhetek.


Gondjaim alá rőzsét hordtam,
Lángot alája tetőled loptam,
Most fellobbantja a tüzet,
Így ültetsz belém új szívet.
Leverted a rozsdás lakatot
Lakatlan létem kapujáról,
Hitem megdőlt (sorsom végletes:
Magához húz/Magától eltol).
Írtam ezt is, írtam azt is,
Mikor, ahogy illett, úgy megoldva.
Költő vagyok, kezemben a Nyelv
Lehet fegyver, lehet bokréta.


Szorgosan dolgozok, lelkesen szeretek,
Ettől nem lesz munkám se jobb, se díszesebb.
De ha ölelésed melege
Járná át napom nyugtát
Dicsérném (vívódásaim békévé így
Lényegülnének át.)
Ülök egy tar fának képzelt lombja alatt,
Átfutnak rajtam mind a régmúlt nyarak,
S eszmélek: milyen széppé lett a Tél,
Mit megvetettem, mert végre ideértél.
Mosolyod beleszőve havat szülő felhők ölébe
Rügyek fakadnak fagyott ágakon,
Rácáfolván a Természetre…!


Elérnék, igen. bátran, sőt vakmerően
„Göröngyös úton a csillagokig”
Teérted,
De hogy vethetném meg kétkedéseid?-
Tudom: ígéretem kút, melynek mélye rejtve.
Felhúzván majdan az első teli vödröt
Hiteddé kovácsolom tetteimmel
Szavaimnak súlyát s igazát;
Kifogyhatatlan akarattal,
Újra és újra mélyebbre ásva,
Mégsem fáradva el,
Szerelmedért!