Miért jelentkeztem gondolkodás nélkül, amikor megtudtam, hogy a Hajléktalan Tehetségkutatóhoz önkéntesekre van szükség? Legelőször talán csak azért, hogy nyugtassam a saját lelkiismeretemet. Hogy „tegyek valami jót”, mint amikor pár forintot vagy egy almát adok az aluljáró lépcsőjén üldögélő férfinak – és közben azon jár az eszem, ér-e egyáltalán valamit az ilyen alamizsna.
A tehetségkutató messze túlszárnyalta ezeket a felülről jövő, egy oldalú adományozásokat, hiszen sokkal többet jelent az, amikor az ember egyenrangú partnerként közeledik a másikhoz. Mi, önkéntesek minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy a gála versenyzői jól érezzék magukat, feloldódjanak, és magabiztosan lépjenek a színpadra.
Amikor az egyik versenyzőnek, aki éppen a saját versét ismételgette magában, hátulról megérintettem a vállát, hogy hozhatok-e egy kávét, olyan örömteli meglepődéssel pillantott rám, amire még nagyon sok idő múlva is emlékezni fogok.
A gálát egy oszlop mellett állva néztem végig, közben a mellettem izguló hölgyet bátorítottam, aki alig tudta kivárni, hogy sorra kerüljön. De amikor felcsendült a Magna Cum Laude Vidéki Sanzonja az egyik fiatal hajléktalan előadásában, a mellettem álló hölgy is teljes átéléssel énekelte, hogy „ha utad egyszer a végéhez ér, ne felejtsd el, hogy honnan jöttél”. A dal végén a hölgy megkérdezte tőlem, hogy ott fogok-e állni az oszlop mellett egész idő alatt, mert neki óriási segítség, ha valakit nézhet, miközben verset mond. Aztán megölelt, és elsietett.
Nem tudom, végül látott-e engem a nagy reflektorfény mögött álldogálva, de én még ma is úgy gondolok vissza arra az estére, hogy akkor valaki nekem szavalta József Attila Kései siratóját. Hatalmas energiával, őszinteséggel, és nagyon mélyről jövő átérzéssel, megéléssel. Csak úgy, mint az összes többi versenyző.
Csak remélni tudom, hogy ezen az estén én is adtam annyi jót a hajléktalanoknak, amennyit én kaptam tőlük.
HHHBlanka
