A projektbe valójában a nagy nap előestéjén, szerdán csöppentem bele. Kellett valaki aki, elmondja az egyik résztvevő versét. Szívesen vállaltam ezt. Másnap reggel, a vers még nem volt sehol, de ekkor már Lorkának segítettem csomagolni az ajándékokat, és dél felé a verset is megkaptam. Egy ijesztő emberi történetet olvashattam benne, és tudtam, nem lesz egyszerű dolgom vele a színpadon.
Nem volt. De a közönség szerencsére jól bírálta el a verset, és azt, ahogy elmondtam. Talán ez adhatott erőt a szerzőnek arra, hogy utánam, a zsűri kérésére olyan magabiztosan, és nyugodtan énekelje el az írását. És sokakat meghatott, ahogy az a törékeny nő, akit bántott az élet,kiállt és eldalolta a maga tragédiáját. Mint emberi történet, ez áll hozzám legközelebb, hiszen ennek részese voltam kicsit, igyekeztem ehhez a produkcióhoz, és az életúthoz hozzátenni.
Féltem az első találkozástól, és ez talán egy olyan emberi gát, ami mindenkiben ott van. Hogy ők hajléktalanok. Mások, mint mi. Nem, ez egy tévedés. Nem mások. Bárki odakerülhet. Múlhat a szerencsén, a családi háttéren, egy váláson az, hogy valaki fedél nélkül maradjon. A verseny után sokkal kevesebb előítélettel lépek ki nap mint nap az utcára, és másként szemlélem az ő életüket. Ez a legnagyobb tanulság nekem, és a legnagyobb élmény az, hogy milyen hitük van mégis. Tényleg sokat kellene tanulni tőlük. Én igyekeztem.
HHHBalu
