Elég egy rossz döntés s a társadalom máris kitaszít. Veszprémi Gábor így vesztett el mindent. A családját, otthonát, s végül a szabadságát is. Hajléktalan szállón él, kirekesztve. Vajon végleg? Életéről, hibáiról mesél, s arról, hogy nem is olyan nehéz sorsára jutni.
A Vörös Kereszt egyik átmeneti szállóján lakik, lassan féléve. Milyen út vezetett jelenlegi helyzetéhez?
Igyekeztem mindig becsületes polgárként élni, ennek megfelelően építgettem az életem. 1999-től egyéni vállalkozóként dolgoztam. Társasházakkal foglalkoztam, felújításokat vállaltam, komolyabban belekóstoltam az építőiparba. Szájról-szájra járt az emberek közt, hogy jó vagyok abban, amit csinálok. Sikerült így elérnem egy olyan szintet, amiből szerényen, de meg lehetett élni. Biztonságot és jólétet tudtam a családom számára nyújtani. S erre büszke voltam.
Mégis történt valami, ami felborított mindent…
Igen… 2000-ben volt egy váltás. Budapestről Szigethalomra költöztünk, s ennek következtében valahogy kiéleződtek az otthoni problémák. Rádöbbentem, hogy a feleségem nem a társam, s az új ház megvétele majd karbantartása is egyre súlyosabb anyagi gondokat eredményezett.
A pénzzel is rosszul bántunk, most már így utólag látom, hogy gyakran többet költöttünk a kelleténél. De, volt, illetve van egy mélyebb szála a történetnek. Egy pszichológus felhívta egyszer a figyelmemet egyfajta kötődési zavarra.
Kötődési zavar?
Mindez, valószínű a gyerekkoromra vezethető vissza. Szüleim korán elváltak, én apámhoz kerültem. Nem volt kötődés, sohasem volt igazi, gyerek-szülő kapcsolat.
Kialakulhatott valami érzelmi probléma nálam, ami mindig odalökött valakihez a későbbiek folyamán (három házasság az ára). Ha a szeretet apró részecskéjét tapasztaltam, akárhogy bántak is velem, ragaszkodtam az illetőhöz. Felnőtt fejjel már láttam magamon, hogy olyan erős bennem a szeretet iránti vágy, hogy egy mondatért is bármire képes lennék. S persze a megfelelni akarás is elhatalmasodott rajtam. Nincs meg bennem az a merészség, ami a bűnözésre hajlamos embert jellemzi, mégis leléptem a helyes útról. Nem tartottam magam soha gonosz embernek, csak meg akartam felelni az elvárásoknak. Törvénytisztelőnek gondolom magam, bár ugye, történetem kitérője nem ezt mutatja.
Mi ez a kitérő?
Voltak olyan társasházak, melyek a bankszámlája felett egyedül én rendelkeztem. Én pedig elkövettem azt a hibát, hogy pénzt vettem le ezekről a számlákról. Először úgy voltam vele, hogy mindig csak keveset sikkasztok, s majd visszafizetem. De sajnos éveken keresztül, több helyről, folyamatosan vettem ki pénzt. Utólag visszaszámolva, ez havi szinten kb. 150 ezer Ft-t jelentett, kiegészítésként szükségem is volt rá, a 100-120 ezer Ft-os fizetésem mellett. Az öt év alatt azonban így összegyűlt kb. 9 millió Ft. Ezzel párhuzamosan nem tudtam eleget tenni a munkámnak sem. Éreztem, hogy egyre jobban merülök el.
Végül odajutottunk, hogy árulni kellett a házunkat, amit időközben megterheltek jelzáloghitellel. Kilátástalannak tűnő adósságspirálba keveredtünk.
Családja tudott minderről?
Tudott. Amikor már megoldhatatlannak tűnt a helyzet, már a tizenéves lányaim elől sem titkoltam. A feszültség, gyötrelem, bizonytalanság egyre eluralkodott a családban. A gyerekeim menekültek otthonról, a feleségem (is), de sosem mondta, hogy hagyjak fel ezzel, az otthonom s mindaz, amit felépítettem káosszá vált.
A pénzhiányt előbb-utóbb észrevették gondolom. Mi történt miután fény derült tettére?
Először felfüggesztett börtönbüntetést, majd pedig letöltendőt kaptam. A vád: folytatólagosan, üzletszerűen elkövetett sikkasztás. Minősített esetnek számított, mert elismertem, hogy ebből éltem.
2007 áprilisában kaptam meg a letöltendőt. A feleségemmel elváltunk, mondván, hogy így hátha megmenthető némi vagyon. Akkor még nem láttam a valódi okot, ami tulajdonképpen egy másik férfi jelenléte volt. El is hagyott végül, miatta. 2008 májusáig egyedül nevelgettem a lányaimat, majd önként bevonultam. Három évet töltöttem le, idén májusában jöttem ki.
Mi történt ez alatt a három év alatt?
A házunkat elárverezték, a lányaim az anyjukkal albérletbe kerültek, az emberek bennem vetett bizalma pedig teljesen megszűnt. A börtön persze nem egy kellemes időtöltés, de jó magaviseletem miatt senkinek nem volt gondja velem. Az őrök emberségesek voltak, s a társaimmal sem volt különös probléma.
Elvesztett mindent. A családját, otthonát, barátait, s végül a szabadságát is. Mi tartotta Önben a lelket?
Miután feleségem elhagyott, s mielőtt még bevonultam volna, megjelent az életemben egy régi ifjúkori szerelem. Sok erőt adott addig a bizonyos májusi napig, s utána is. Olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amikre nem is emlékeztem, hogy valaha tapasztaltam. Benne társra leltem. Az ő hatására kezdtem el írni, ami végig kísért a büntetés évei alatt. A kapcsolat sajnos 2 éve megszűnt, de egyáltalán nem vagyok túl rajta! Az írás most is része életemnek.
Úgyszintén az olvasás,170 könyvet olvastam el. Művelődtem, verseket írtam, irodalmi körhöz csatlakoztam. Barátaimmal leveleztem, beszélőre jártak hozzám. Így éltem túl.
Aztán elkövetkezett 2011 májusa. Hogyan alakult onnan a sorsa?
Nehézkesen. A szabadulásom után nem tudtam elhelyezkedni. Se állásom, se otthonom nem volt. Megértettem, hogy az erkölcsi bizonyítványom akadály volt, de még takarítónak, vagy árufeltöltőnek sem tudtam elmenni. Az egyik benti sorstársam segített. Elhunyt édesanyja lakásában lakhattam egy ideig, de onnan is mennem kellett, miután azt eladta. Egy másik barátom segítségével végül a Vörös Kereszt egyik átmeneti szállóhelyére kerültem, a rehabilitációs részlegre.
Ez miben különbözik a többi részlegtől?
Itt három évig lehet maradni, havi tizenhétezer Forintért. De ez magában foglal egy tizennégyezer Forintos élelmiszer utalványt. Azok laknak itt, akik dolgoznak, minden hónapban, kötelező előtakarékosságot kell vállalni, ami minimum ötezer Forint.
Jelenleg most mi a munkája?
Egy ingatlancégnél vagyok ingatlan referens, hirdetés alapján találtam erre a lehetőségre.
A családjával milyen a viszonya?
A lányaimmal rendszeres, és jó kapcsolatot ápolok. De azt nagyon sajnálom, hogy nehéz körülmények között élnek, és nem tudom támogatni őket.
2011.október 6-án részt vett a Matthias Corvinus Collegium egyetemista fiataljai által szervezett Hajléktalan tehetségkutató gálaesten. Milyen eredménnyel végzett?
Helyezést nem kaptam, de nagyon örültem ennek az alkalomnak. Nemcsak azért, mert megmutathattam mit tudok, hanem azért is mert egy páratlan társadalmi gesztusként éltem meg. Jól éreztem magam, jó volt a zsűri, értékelhető kritikákat kaptam, sok mindenkivel megismerkedtem, kedvesek voltak az önkéntesek, szeretetteljes volt a légkör. Remélem lesz még lehetőségem arra, hogy részt vegyek hasonló rendezvényeken.
Hogyan tovább? Milyen célok vezetik?
Az írás, illetve a zene a mindenem. Szeretném ezeket komolyabban űzni. Dobolok egy öntevékeny körben, és szervezem a saját csapatot is. Amikor zenélhetek egy örömgömbbe zárom magam. Kinn hagyom a gondokat, átalakul a lelkem, és egyesülök a ritmussal. Erőt ad!
Továbbá szeretném megosztani másokkal, hogy nem olyan nehéz a sorsomra jutni. Sok a veszély faktor… A Hajléktalan tehetségkutató gálaest szervezői szeretnének egy mentorhálózatot kiépíteni olyan hajléktalanok számára, akiknek kifejezetten kilátástalan a helyzetük. Felkértek arra, hogy én is legyek mentor, aminek nagyon örülök. Megtiszteltetésnek tartom és örömmel állok elébe a feladatnak!
ÓH, A ZENE
A zene bennem zakatol,
A ritmus magához lakatol,
Az éj csendjét üti át valahol,
Minden lélekbe behatol.
Átjárja minden porcikádat,
Az éteri magasba tovavágtat,
Nem fordíthatsz neki hátat,
A testedben épít erős várat.
Selyem finomra hangolja a lelked,
Neked semmit sem kell tenned,
Csak 1 nagy levegőt venned,
Hogy a pillanatot magadba engedd!
(Veszprémi Gábor)
