Gondolatok a hajléktalanság miértjéről és mikéntjéről
Eleve gyanús, ha valaki megmondja, mit hogyan kéne csinálni. Megszólal bennünk a figyelmeztető és kissé talán hiú hang: Már miért is tudná ő jobban? Aztán mégis meghallgatjuk, hátha lesz benne valami. Most én is valami hasonlóra vállalkozom. Vitaindítóan fogom megfogalmazni, hogy mit is lehet tenni azért, hogy javítsunk a hajléktalanok helyzetén. Nem kell, hogy egyetértsenek, nem kell, hogy megfogadják, de hátha lesz benne valami. Valami hasznos. Egyfajta gyakorlati kalauzt próbálok nyújtani, ami akkor válik igazán használhatóvá, ha az olvasó ötleteivel és erejével párosul.
Azokban a pillanatokban, amikor van időnk sajnálkozni egy-egy utcán megpillantott hajléktalanon, gyorsan dobunk egy kis aprót a poharkájába, hogy lelkiismeret furdalás nélkül tudjuk megtenni a következő lépéseket. Rutinosabb nagyváros-lakóként már inkább hümmögve nyugtázzuk, hogy nem adunk egy fillért sem, hiszen úgyis biztosan alkoholra vagy cigarettára költené az illető.
Meg merem kockáztatni, hogy tudom, mi fut ilyenkor át a fejükön, kedves olvasók. Nem azért, mert gondolatolvasó lennék, vagy annak szeretném feltüntetni magam, hanem azért mert jómagam is számtalanszor elgondolkodtam ezen. Miért lettek ezek az emberek hajléktalanok? Talán nem tanultak eleget? Vagy lusták voltak dolgozni? Rosszkor voltak rossz helyen?
De nézzünk csak e kérdések mögé! Ér az bármit is ha választ kapunk rájuk? Ha megtudjuk, hogy azért került utcára, mert elvesztette a munkáját és elhagyta a felesége? Ha a személyiségében találunk indokot, azonnal megnyugszunk, mert kijelenthetjük, hogy az ő hibája volt. Ha inkább a körülményeit látjuk az oknak, akkor kicsit elsajnálkozunk. Keressük egyfolytában a felelőst. De meg kell értenünk, hogy mindez csak arról szól, hogy magunkat, a saját lelkünket megnyugtassuk e meddő gondolatkísérletekkel.
Pár perc erejéig, arra kérném a mostanra valószínűleg feltüzelt olvasót, aki haragszik e sorok írójára, amiért az meg akarja mondani, hogy mit gondol és hogyan viselkedik, hogy tartson még velem pár percig e gondolatárammal sodortatva.
Hónapokon át járt a fejemben, hogy mi az, ami megkülönböztet egy átlagembert a hajléktalanoktól. Amiért kissé másképp haragszunk rájuk, mint a gazdagokra vagy bármilyen szélsőségesnek ítélt csoportjára társadalmunknak. Úgy véltem, hogyha rátalálok erre a válaszra, akkor megtalálom a módot is, ahogy segíteni lehetne nekik. Néhány társammal nekifogtunk a tapasztalatgyűjtésnek. Számos menhelyt, hajléktalanok számára különféle szolgáltatást nyújtó ellátó helyet látogattunk meg. Ezután következett az utca. Több órás beszélgetések hajléktalanokkal és szociális munkásokkal, akik nálunk sokkal tapasztaltabbak a kérdésekben, amikre válaszokat kerestünk.
És találtunk egy választ. Lehet persze, hogy több válasz is van a miértekre, de had osszam meg Veled, kedves olvasó (akit most már bátran merek tegezni, mert elég bizalmas viszonyba kerültünk így az együtt gondolkodás folyamán), hogy mire jutottam jómagam. Egy szóban kifejezve: motiváció. Pontosabban ennek hiánya. A hajléktalanok motivációi ugyanis jelentős változáson mentek át. A tudomány szerelmeseként elnézést, hogy nem mutatok most azonnal kutatási eredményeket, mellyel alátámasztanám ezt az elgondolást, de ezért most, kedves olvasó, bocsáss meg nekem. Figyelj most arra, mit diktálnak az intuícióid és személyes tapasztalataid. Az enyémek azt, hogy a hajléktalanná vált személyek motivációi elhomályosodnak. A bizonytalan visszaút a társadalom perifériájáról nem túl bíztató. Ha pedig nem látjuk a céljainkhoz vezető utat, akkor szép lassan alábbhagy a motiváció, és szokássá válik a bolyongás. A szokás pedig, mint ahogy azt megtanultuk, nagy úr.
Mivel azt ígértem, hogy nem csak a véleményemmel foglak fárasztani kedves olvasó, rátérek végre arra, hogy mit is lehetne tenni, ha változtatni szeretnénk. Adnunk kell. Motivációt adnunk. Ez persze így megfoghatatlan, én pedig azt ígértem, hogy gyakorlati kalauzt nyújtok, nem efféle elméleti maszlagot.
Hogyan tudunk hát motivációt adni? Odafigyeléssel. Az odafigyelés pedig különféle cselekvésekben ölthet formát. A bolt előtt folyton látott hajléktalan Pista bácsitól kérdezzük meg a tél közeledtével, hogy kérne-e egy meleg pokrócot. Kérdezzük meg a dugóban hozzánk közeledő kissé csapzott hajléktalan hölgytől, hogy érzi magát ezen a füllesztően meleg napon. Ez többet fog neki jelenteni mint 100 forint, amit lerázásképp a kezébe nyomnánk. Mert ha több ember részéről is megérzik a figyelmet, újra teljes embernek érezhetik magukat, és ez a visszakapott méltóság igazi, belső motivációhoz vezethet. Sorolhatnék még ötleteket, hogy mivel éreztessük, hogy nekünk tényleg számítanak, de azt hiszem van neked is bőven. Így kérlek, oszd meg inkább velem és a közös gondolatáramlásunkba bekapcsolódó többi olvasóval, hogy miképp segíthetünk a mindennapokban. Hogy a rendszeres odafigyelésnek milyen formáit alkalmaztad már Te, ill. mit próbálhatnánk ki mi is.
Mert ha adunk, és teljes szívvel adunk, akár csak apróságot is, akkor a másik kapni fog. Talán éppen azt, amire a legnagyobb szüksége van. Motivációt. Erőt ahhoz, hogy változtatni akarjon és tudjon.
HHHOrsi
