Szeretném egy számomra meghatározó együttes idézetével indítani a beszámolóm:
„De ahhoz, hogy jobb legyen,
Adjon, ne elvegyen,
Elég egy tett, egy jó ötlet,
Amit mindenki követ!
…Hát kezdjük el!
De békével!
Hát kezdjük el!
Tegyük rendbe, amit kell!
Hát kezdjük el!
És épp ésszel!”
Nos, ez azt hiszem épp az, amivel ki tudom fejezni a tett vágyat, ami bennem él. Bemutatkozásra sem pazarolnám a szót, nem az a fontos, hogy ki vagyok, hanem az, hogy elmondhassam, mit is jelentett számomra ez az este.
A rendezvény kapcsán lenne még egy kitérő történetem, még így az elején. Egy szép, hűvös őszi estén kedvesemmel Pest belvárosának utcáin sétálgattunk. Egyik – az egyetemisták által igencsak kedvelt- vendéglátó ipari egységhez közel egy érdekes jelenségre lettünk figyelmesek. Az eset hétköznapi, mégis elgondolkodtató volt számomra. Egy télapóforma úriember álldogált a kocsma előtt. A bácsi kicsit szakadtas, kopott ruhában volt, egy üveg kannás bort tartott a kezében, és igen jól mulatott, ahogy befelé bámult az üvegen. A fiatalok, akik bent ültek pedig az alkoholmámor ködében fürdőzve, igencsak jót kacagtak a bácsin, aki kint állt a kocsma előtt. Mit is láttunk itt? Nézzük meg a fiatalok szemszögéből: „Nézzétek már szerencsétlent, milyen szánalmas…” Sajnos sokszor hallottam már ilyen és ehhez hasonlatos eszmefuttatásokat napjaink fiataljaitól. És mit gondolhatott a bácsi? Nos, ez kicsit izgalmasabb feladat már, de én valami ilyesmit képzeltem el: „Szerencsétlenek.. Bent ülnek a hatalmas üvegfalak börtönében, és nem tudnak kijönni.. kirakati majmok.. hehe.. Nem tudják mi az igazi élet, a szabadság itt kint van..hehhee…”
Nem kizárt, hogy a bácsi nem pont erre gondolt, de az az önfeledt nevetés valami ilyesmit írt le.. Miért került ez most elő? Előítéletek. Ez a kis történet nagyon jól megmutatja, milyen könnyen hozunk hibás véleményt. Vagy elhamarkodottat. Ez valahogy így van a hajléktalan emberek iránt is. Ha valaki hajléktalan, akkor egyenesen következik, hogy kulturálatlan, ha kulturálatlan, akkor biztos koszos. Nem, nem és nem. Nap, mint nap szembe találom magam ezzel a logikával. Sajnos, adódik a rossz élmények sokaságából is, de épp ezek miatt a rossz élmények miatt maradunk távol az igazán értékes emberektől. Az otthonommal szomszédos kisvárosban nem olyan gyakori a hajléktalanság, mint a fővárosban. Ha mégis találkoztam egy-egy ilyen egyénnel megálltam beszélgetni. Ilyenkor vettem a boltban valami ételt is nekik. És beszélgettünk.. Találkoztam már teológus bácsival, aki ápolt volt, és mesélt a világ nagy dolgairól. Volt egy néni, aki már sok-sok éve él az utcán, és csak egy kis vacsorát szeretett volna. Nyári este volt és még egy órám volt az utolsó buszomig. Beszélgettünk. Mesélt arról, hogy semmizte ki a családja, és rakta ki az utcára. Én is meséltem neki. Fiatal és gyermeki dolgokról, szép világról, jó emberekről. A néni őszinte és hálás mosolyát sosem fogom elfelejteni, ami pedig a szemében megjelent, a remény szikrája. No, meg a bácsi a térről… Épp indultam be a boltba, gondoltam veszek egy kis csokikát, erre megállított egy idősebb bácsi. Egyáltalán nem volt tolakodó. No, mondom, úgyse sietek, akkor beszélgessünk. – és akkor már a csokika iránti vágyam is tova szállt..:) Bácsi mesélt az életéről. Elmondta, hogy ő nagyon hálás Istennek. Gyermeki csodálkozással ránéztem és megkértem meséljen erről. Mondta, hogy lehet, hogy az utcán él, de olyan sohasem volt, hogy ne lett volna mit ennie, és mindig találkozott jó emberekkel. Tudja, hogy a jó Isten kegyelmes. Azt hiszem ez az igazán őszinte hit. Ez a sok- sok élmény csak növelte a lelki gazdagságom és egyetlen pillanatot sem érzek elfecséreltnek.
A főváros. Itt nehezebb a helyzet. Sokkal nehezebb. Az emberek egyáltalán nem néznek egymás szemébe, mindenki csak fut, áttapos a másikon. Ijesztő ez a forgatag, arctalanság és a sok üres tekintet. Itt azt hiszem a hajléktalanok is sokkal elveszettebbek. De nem csak ők. Mi is, akiknek van lehetőségünk álomra hajtani fejünket fedél alatt. Szerencsés vagyok, mert ilyen téren negatív élményeim még nincsenek. Egyedül egy beteg elméjű néni rohant nekem az utcán, de neki volt otthona. Itt napi szintű, hogy otthontalan emberekkel találkozunk. Gyakori jelenség. Kezdetben még nem is tudtam, hogy kezeljem ezt az új helyzetet. Mindenkin nem tudok segíteni. Itt már nem olyan hatásos a magán akció. Ezért örültem meg annyira a rendezvénynek.
A gálaest. Olyan izgatott voltam! Sajnos a válogatón iskolai órarendem miatt nem tudtam részt venni, de a gálaesten már ott feszíthettem a lelkes önkéntesek között. Ez az este, azt hiszem nem csak a versenyzőknek volt különleges, de nekünk is. Alapvetően hiszem azt, hogy a művészet az – számomra legfőképp a zene-, ami képes a lelket ápolni és gyógyítani. Volt szerencsém társalogni egy zenész egyénnel, aki egyáltalán nem elkeseredettséget sugárzott. Élni akarás, vágy és szenvedély a zene iránt. És a többiek? Elképesztő lelki megnyilvánulásokat hallhattunk… A versek… A cuki néni a versével... Olyan nagyon megérintette a kis lelkem, hogy csak behunytam a szemeim és hallgattam a sorokat, és elképzeltem, és a szavak körbe öleltek és egy fajta világot teremtettek.
Fantasztikus élmény volt. Egész végig csak élményekkel gazdagodtam. Próbáltam elképzelni és átérezni milyen is lehet most nekik. Amit kapnak. Az elismerés és a figyelem. Hisz ők is emberek, akik vágynak a szeretetre, törődésre. Ezen az estén sok mosolyt és jó szót kaptam. Azt adták, amiből nekik kevés van, amit keveset kapnak. El tudjuk mi ezt képzelni, hogy ott akkor nekik milyen felemelő élmény volt ez? Amikor oly kevés a biztatás, a bátorítás, a kapaszkodó. Itt volt ez az est. És ők ragyogtak. Teljes méltóságban. Hiszem azt, hogy ez az esemény számukra olyan mérföldkő volt, ami igazi kapaszkodóként szolgálhat, hisz van másképp. Lehet másképp. És sosem tudhatjuk, mi mikor kerülünk utcára. Képesnek kell lennünk megbecsülni azt, amink van. És megőrizni az emberségünket.
Talán fél éve láttam egy számomra nagyon fontos pillanatot. Üldögéltem az egyik buszmegálló környékén várva a barátnőm és figyeltem az embereket. Láttam, hogy a kerületben már többször látott hajléktalan bácsi ül lehajtott fejjel az egyik padon. Tartotta a kisdobozát és fel sem mert nézni. Szégyellte magát. A bácsi már igen csak benne járt a korban, és még sosem láttam, hogy bárkihez odament volna, csak csendben sétált a dobozával lehajtott fejjel. Ekkor megjelent egy szintén hajléktalan jópofa bácsi rakott egy kis aprót a dobozába és leült mellé. „Igyál valamit barátom!” A bácsi felnézett és elmosolyodott. Olyan őszintén hálás volt az arca, mint egy öt éves kis gyereknek, aki épp a legkedvesebb mesekönyvét kapta meg. A bácsi akár a papám is lehetett volna. Te belegondoltál már ebbe? A néni aki lehajtott fejjel ül. Magára hagyták. Lehet, hogy édesanya, hol a családja? Ilyenkor elszomorodok… sosem engedném, hogy anyukám ilyen helyzetbe kerüljön.
Ezeknek az embereknek is szükségük van a segítségre, az egész emberiségnek szüksége van az útmutatásra. Szerintem az ilyen fajta összefogásnak, mint ami a gálaest volt, van eredménye és járható út ahhoz, hogy segíteni tudjunk. Együtt egységben erősebbek vagyunk. Többet tehetünk. De a változáshoz szükség van mindenkire. Akkor is, ha csak egy kicsit tesz hozzá. Egy mosoly. Egy kedves szó. Semmibe sem kerül, csak képtelenek vagyunk rá, megfulladunk a problémáinkban és elveszünk a saját világunkban. Ez velem is előfordul. Hisz én is ember vagyok. Ezért van szükségünk egymásra… Emlékezni, emlékeztetni. Hisz lehet másképp. Az erő, a döntés hatalma mindnyájuknak megadatott. Élnünk kell vele. Ne féljünk lépni, hát kezdük el!
HHHZsófi
