Sokan kérdezik meg tőlem az elmúlt egy évben, hogy miért csinálom mindezt. Miért próbálok önszántamból segíteni a hajléktalanoknak? Miért töltöm több órámat azzal, hogy velük beszélgessek?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem fordult meg az én fejemben is. Hogy néha nem volna egyszerűbb csak a lábamat lógatva semmin sem gondolkodni, ahelyett hogy azon agyalnék, mi hasznosat tudnék tenni. Ez főleg abban a kezdeti szakaszban jár folyton az ember fejében, amikor szinte mindenhol elutasításba ütközik jótékonysági kezdeményezésével. „Sportolókat, állatokat, gyermekeket támogatunk, a hajléktalanok nem tartoznak a profilunkhoz.” „Sajnos, erre az évre elfogyott a támogatás, de a következőre is állandó partnerekkel dolgozunk.” „Igazán szép kezdeményezés, de sajnos segíteni nincs kapacitásunk.” És persze nem tehetek mást, mint tudomásul veszem, hogy egy idő után telítődnek az emberek a kérésekkel és kapásból elutasítanak minden hasonlót.
Aztán jöhet-e nagyobb pofoncsapás, mint amikor épp az gázol az ember lelkébe, akinek segíteni próbál. Ez történt velem is. Egy bevásárlóközpont előtt várakoztam egy barátnőmre, tele voltam pakolva táskákkal és a jövő héten esedékes vizsgámhoz való vaskos kötettel. Odalépett hozzám egy alkoholszagú, dülöngélő, magát hajléktalannak valló, termetes férfi és pénzt kért tőlem. Közben egy flaskát lóbált a másik kezében. Kedvesen rámosolyogtam, és mivel tudom, hogy óvatosan kell kezelni a hasonló helyzeteket, ezért finoman visszautasítottam kérését. Erre még agresszívabbá válva megismételte követelését. Ebben az esetben nyilvánvaló volt, hogy nem aprópénz adásával teszek jót az illetővel, így elismételtem neki, hogy „elnézést, de nem”. Erre közölte velem, hogy ha nem adok pénzt, akkor elvesz valami mást, és kitépte a könyvemet a kezemből.
Ez alatt a pár pillanat alatt tömérdek gondolat futott át a fejemen: elvette a könyvtári könyvet, pár nap múlva vizsgázom és ez az utolsó lehetőségem, hogy letegyem a vizsgát, nagyon drága a könyv, nem tudnám kifizetni a könyvtárnak, vissza kell szereznem. Már legalább tizenöten álltak körülöttünk, de senki sem óhajtott segíteni. Ezen nem lepődtem meg, pár éve már megtanulhattam szociálpszichológia órán, hogy minél több ember van körülöttünk, a felelősség annál inkább megoszlik. Így szinte reflexszerűen fogtam és visszavettem a könyvet a férfi kezéből, aki erre szitkozódni kezdett és amint meg akart ütni, elszédült a lendülettől és elesett.
A helyzetet maradandó fizikai sérelmek nélkül, a könyvemmel a kezemben megúsztam. De utána egész nap csak azon rágódtam, hogy miért történt ez az egész pont velem. Aztán rájöttem. Nem volt különösebb jelentősége annak, hogy épp velem történt meg ez az egész. Annak viszont van jelentősége, hogy hogyan dolgozom fel és mit kezdek vele. Találok egy megfelelő indokot, hogy miért hagyjam abba ez egész jótékonykodást? Hiszen sokan ezt teszik, egy-egy traumatikus élmény kiváló kifogássá válik, hogy miért ne segítsünk többé, és ezt senki sem meri megkérdőjelezni. Engem nem hagyott a lelkiismeretem hasonlóan vigasztalódni. Hiszen éppen ezért kell megújult erővel próbálkoznom, hogy segítsünk a fedél nélkül élőknek. Hogy ne kelljen idáig jutniuk, hogy egy fiatal nőt akarjanak bántani a nyílt utcán.
Kérdőjelezze meg bátran mindenki azt az élményét, amikor eltökélte, hogy úgyis felesleges segíteni nekik. Sokan mondják: „akartam neki kaját adni, de el sem vette, mert csak a pénz kellett neki”, „láttam amint rögtön alkoholt vett rajta”, „úgyis leadják a pénzt a munkáltatóiknak”, stb. Nem az aprópénz az, ami kisegíti őket, hanem az odafigyelés. Egy-egy figyelmes kérdés, hogy mire volna szüksége, hogy érzi magát aznap. És igen, lehet, hogy lesznek páran, akik kapásból elutasítják. De vajon miért teszik? Valószínűleg azért, mert nem szokták meg az önzetlen gesztusokat életük során. Lesznek azonban olyanok is, akiknek ezzel megszépítjük a napját, és erőt adunk számukra. És ezért megéri! Mert ha adunk, akkor mindig kapunk is.
HHHOrsi
