Vasárnap estémet az AHA-színpad próbáján töltöttem a Vöröskereszt Madridi úti hajléktalan menhelyén. Mondanom sem kell, nagyon kíváncsi voltam mi sül majd ki ebből. Egy biztos, feladták a leckét, hogy azt a hangulatot képes legyek szavakkal megjeleníteni, amit ott átéltem. Azért megpróbálom.
A szereplők közt irigylésre méltó az együttműködés. Egymásnak tükröt mutatnak, hogy tudjanak csiszolni egy-egy hangsúlyon, mozdulaton. És amikor valaki bakizik, akkor együtt nevetnek amíg csak bírják. És mindemellett igazán tehetségesek. Odaszögezik az ember figyelmét a színpadra. És bevallom, mikor végigpróbálták az aznapra szánt jeleneteket, alig bírtam magammal, annyira érdekelt a darab folytatása.
Utána volt alkalmam megismerkedni az egyik szereplővel, aki szociális munkásnak tanul és szabadidejében együtt játszik a társulattal. Egészen elképesztő volt az az erő és elhivatottság ami belőle áradt. És megfogalmazta azt a gondolatot, ami szerintem nemcsak korán mutat túl, hanem üzenete minden segítő szakmában dolgozó emberre nagy hatással lehetne. "Nekem nincsenek elvárásaim a hajléktalanokkal szemben. Örülök, ha elmesélik aznap mi történt velük, örülök, hogy ha fejlődnek valamiben. De nem várom el, hogy megváltozzanak és azonnal munkát, lakást találjanak maguknak. Nem számít miért kerültek ide, a lényeg, hogy elfogadjuk őket, ne pedig elvárások tömkelegét támasszuk feléjük."
És milyen igaza van! Sokkal többet segíthetünk azzal, ha szeretetünkért cserébe nem támasztunk feltételeket és elvárásokat. Mások világát nem tudjuk megváltani, de erre nincs is szükség. Mindenkinek meg kell adnunk a lehetőséget, hogy saját maga világát igyekezzen rendbe szedni. És ezzel mindannyiunknak van épp elég dolgunk.
És hogy miért adtam ezt a fura címet? Azt hiszem, ezt megmagyaráznom tényleg felesleges.
HHHOrsi
