Péntek délutánra Józsi és István meghívott a Pesti Magyar Színházba egyik előadására. Az interneten nem találtam semmilyen előadást, amely 17:15-kor kezdődött volna, de nagy várakozással tartottam a wesselényi úti villamos-megálló felé egy hosszú és nehéz hét után. Miután találkoztam Gyöngyivel, elmondta, hogy a mai rendkívüli előadás a Pesti Magyar Színiakadémia végzős növendékeinek vizsgaelőadása lesz, mely alkalmával hajléktalan írók, költők műveiből állítottak színre egy darabot. A darab Székely Imre rendezésében került színre a … mondá az Úr, de tévedett a nyolcadik napon címmel. Miután beültem az alig ötven fős nézőtérre, körbenéztem. Tanárok és tanítványok, érintettek és laikusok, hajléktalanok és hajlékkal bírók. A nézőteret több törésvonal mentén fel lehetett volna osztani, de mégis egyek lettünk. De mégis, hogy lehet ez? A darab magával ragad, elnyel majd a végét követően felocsúdsz és levegőért kapkodsz. Mintha a morajló tenger nyelt volna el. A darab olyan mélyen megérintette a nézőket, hogy a kívülálló is érintetté vált. A lírai és prózai alkotások olyan erővel bírtak, mellyel ritkán szembesül az ember. Természetesen nagyon büszke voltam, hiszen két mentorunk művei is a darabba kerültek. Másrészt viszont elszomorodtam. Hogy lehet az, hogy ilyen erejű műalkotások, mert műalkotásokról beszélhetünk nem részei a kortárs irodalomnak? Hogyan lehet az, hogy egy-egy kiadványt leszámítva ezek a művek nem kerülnek fel a könyvtárak polcaira?
Hosszú idő óta ez a darab ragadott magával leginkább. Gratulálni szeretnék a Rendező Úrnak, hogy egy ilyen témához mert nyúlni, a Növendékeknek, hogy ilyen erővel tudták átadni az üzenetet és az Íróknak, hogy ilyen értéket hoztak létre.
Remélem az előadás valamely színházba látható lesz… Mert ezt látni kell!
