Aki ismer engem, tudja, milyen fontos számomra az étkezés, táplálkozás. A 3H-projektben is rám lett bízva az ételek, italok beszerzése a rendezvényre. Mi másról is írhatnék? :)
A 3H-projekt tagjaként alkalmam nyílt megismerni a hajléktalanok étkezési szokásait. Oké, ez a mondat így egy kissé túlzás, de ha belegondolok, sajnos igaz is... A „Zsíros”-ba, azaz a Széll Kálmán téri reggeliző helyre látogattunk el még tavasszal. A rászoruló emberek itt kaphatnak reggelire zsíros kenyeret és egy kis kávét, sokaknak ennyi akár az egész napi betevőjük!
A látogatás számomra egy teljesen sokkoló élmény volt. Először is, mikor bementünk a lányokkal, a sorban álló emberek mosolyogtak ránk! Életemben nem láttam még hajléktalan embert mosolyogni, tényleg! Biztosan látták rajtunk, hogy olyan fiatalok vagyunk, akik érdeklődnek a problémájuk iránt, és ez talán jól esett nekik... Vagy régen láttak közelről fiatal lányokat, nem tudom... De már itt furcsa volt a helyzet. Aztán bent még több ember volt, mint kint, és mindannyian zsíros kenyeret ettek. És örültek neki! Két zsíros kenyér és egy kávé=reggeli, és a legtöbbjüknek gondolom + ebéd+ vacsora.
Ez elég szomorú belegondolva, hogy sokunk félredobja a zsíros kenyeret, míg más tényleg csak azt eszik. Egy hölgy elkezdett beszélgetni velünk, ha tovább ott maradunk, biztosan az élete történetét is megosztotta volna velünk. (életút-felvevők, biztosan sok dolgotok lesz!) Aztán egy férfi odament az ételosztópulthoz, és megkérdezte, kaphatna-e repetát, mert munkába indul. És nem tudtak neki adni, azt mondták, várjon, esetleg a maradékból majd kaphat. De mivel mennie kellett, elment a férfi, 2 szelet kenyérrel és egy kis kávéval a hasában, fizikai munkát végezni. Ennyi táplálékkal!! Én szoktam reggelizni, de már délelőtt 10-kor kopog a szemem, és már eszem a tízórait, mert ki nem bírnám az egész napos lóti-futit máskülönben. Pedig még csak fizikai munkát sem végzek!
Úgy jöttem ki erről a helyről, hogy ez igazán szomorú, habár nagyon sok ember még ennyihez se jut hozzá. Ez tarthatatlan, valamit tenni kéne.
Nem sokkal később a 4-6 vonalon utaztam. És valami nagyon furcsa történt. Felszállt egy feltételezhetően hajléktalan férfi a kutyájával, és pénzt kéregetett, ezzel a szöveggel: „Kérem, adjanak egy kis pénzt, a kutyámnak szeretnék belőle ételt venni!” Persze, gondoltam, biztosan azért magának is venne ételt abból a pénzből, éhesnek tűnik. Hátha most segíthetek! Éppenséggel volt nálam egy szendvics, de már tudtam, hogy nem akarom megenni. Barna, úgynevezett „favágó-kenyér”-ből csináltam, volt benne margarin, csirkemell sonka, és trappista sajt. Mikor odaért mellém a férfi a kutyával, megkérdeztem tőle: „Elnézést, van nálam egy szendvics, azt elfogadja?” – gondoltam hátha megenné a kutyus. Ezt a választ kaptam: „Nem, köszönöm, kisasszony, próbáltam, de nem eszi meg!” „....”-erre a mondatra épp ennyit tudtam reagálni.
Míg az egyik kér, de neki nem adnak, a másiknak adnak, ha kér, de az nem fogadja el.
Hogyan tegyen az ember valami kicsi jót?
(A fent említett esetek tényleg megtörténtek, bármilyen egyezés a valóssággal nem a véletlen műve, talán a sorsé ;) )
HHHLorka
