Az előző tanévben hallottam a Hajléktalanokkal a Hajléktalanokért Hét kezdeményezésről, ekkor még egy jóval kiforratlanabb állapotban. Szép és nemes, ugyanakkor megfoghatatlan kezdeményezésnek éreztem. A hajléktalanság valóban fontos kérdés nagyvárosokban, de nem állt össze a kép: hogyan tudnak segíteni egymásnak fedél nélküli emberek?
Eljött a tanév kezdete az egyetemen és az MCC-ben is. Budapestre költöztem, szembesültem a probléma súlyosságával: emberek éheznek és szerencsés esetben munkásszállókon tömegnyomorban, szerencsétlenebb esetben az utcán kényszerülnek aludni. A XXI. században emberek éheznek! Nem jutnak elegendő élelemhez anyagi korlátok miatt! Villámcsapásként ért ez a felismerés. Hogy lehetséges ez?!
A 3H csapat projektbemutatója után azonnal jelentkeztem önkéntesnek, vegyes érzelmekkel. Nem tudtam, mire számítsak és bevallom, konkrét sztereotípiákkal a fejemben érkeztem a válogató helyszínére. Mosdatlan és elhanyagolt külsejű emberekre készültem. Előkészítettük a terepet a selejtezőhöz, szendvicseket gyártottunk, székeket pakoltunk. A teremrendezés után már érkeztek is a teljesen rendezett külsejű versenyzők. Regisztrálniuk kellett, számot kaptak és biztatást is, hogy fogyasszanak a megmérettetés előtt az ételekből. Mindnyájan nagyon kedvesek voltunk velük, ugyanezt kaptunk vissza. Figyeltünk rájuk, valós érdeklődést tanúsítottunk a történeteik iránt. A kedvességért cserébe őszinteséget és nyíltságot kaptunk.
Négy emberrel beszélgettem. Mielőtt helyet foglaltunk, kezet nyújtottam, hogy bemutatkozzak nekik. Tudjátok, mit láttam mind a négy arcon? Döbbenetet, meglepődést. Zavarba jöttek, hogy emberszámba veszik őket. Ez a mi jellemünkön szégyenfolt, nem az övéken.
Az első „interjúalanyom” egy 59 éves férfi, aki válása során vesztette el otthonát. Volt katona, rendőr, helyszínelő és buszsofőr is. Munkára alkalmas, de nemleges választ kap, mikor megmondja, hogy nincs állandó lakcíme. Ez gyakori probléma.
Másodikként egy 57 éves férfivel beszélgettem, aki vadászpilóta volt, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett hegedű szakon, Cannes-i művészeti ösztöndíjas zenész, aki szintén válása során vesztette el házát. Jelenleg a nyugdíjából spórol, hogy lakást tudjon bérelni és újra láthassa legkisebb, épp 9 éves lányát. Csillogó szemmel beszélt a gyermekeiről, azt mondta, mindent kibír értük.
Még volt két beszélgető partnerem, akik mindketten gyermekotthonban nőttek fel. Hálásak voltak, amiért felnevelték őket és mindkettőjükben tengernyi motivációra találtam. Egyikőjük jövőre fog érettségizni és tovább szeretne tanulni, hogy hátrányos helyzetű gyermekeket tanítson. Jótékony szervezeteknél önkénteskednek és dolgoznak emellett. Mindketten nagyszerű emberek.
A program előtt azt hittem, a hajléktalanoknak motivációra van szükségük, hogy azzal ki tudjanak lépni a helyzetükből. Nos, tévedtem. A háttérben akkora motiváció van eseteikben, hogy még nekünk is adnak belőle. Mindig igyekeztem figyelni az apró dolgokra is és hálásnak lenni minden kapott jóért az életemben. A 3H óta még jobban becsülöm, amim van: hogy van hol laknom, van mit ennem és Budapesten tanulhatok kiváló iskolákban. Összességében ennyit kaptam. Hogy mit adtam cserébe? Csupán egy kellemes délutánt töltöttem el kedves emberekkel, miközben egy tehetségkutató zajlott.
Nagyon fontos! Nekik esély, lehetőség és egy kis emberség kell. Nem kérnek ezen felül sem sajnálatot, sem százast. Egyetlen lehetőség… miért ne érdemelnék meg?
HHHNadin
