A szomorú dolgoktól könnyen elsírom magam, de azoktól a pillanatoktól, amikor az emberek kedvességét és törődését látom, még könnyebben. Ennek megfelelően a gálaest második felét majdnem végigsírtam. De ez olyan jóleső sírás volt, olyan fajta, ami még szorosabban köti össze az együtt sírókat. Az egész rendezvény nemcsak a fellépőknek adott felejthetetlen élményeket, hanem szerintem az önkéntes dolgozóknak is.
Soha nem éreztem még ennyi kedvességet és szeretetet olyan emberek társaságában, akik nem is ismerik egymást! És ebbe beleértem a „munkatársakat”, a versenyzőket, a fellépőket, a kísérőket és a hajléktalan színpad tagjait is. A mosolyok, az ölelések, a szendvicsek készítése, a kávé főzése, minden olyan természetesnek tűnt, és olyan jól esett!
Az utóbbi hónapjaim legjobb döntésének tartom, hogy jelentkeztem önkéntesnek. A jövőm tervezése közben, ami az időm, figyelmem nagy részében saját magamra irányul, olyan felemelő volt kilépni abból, hogy „én, én, én” végre adhattam anélkül, hogy magammal törődtem volna, anélkül, hogy akár egyszer is eszembe jutott volna az a szorongás, amit a saját jövőmmel kapcsolatban érzek. Fölszabadító volt.
HHHGabi
